Történetünk

Csapó Mónika vagyok, 38 éves, „három és fél” gyerkőc édesanyja. Három fiúnak adtam életet, Milánnak 2002-ben, Lévinek 2009-ben és Nolennek 2013-ban. A „fél” gyermek párom kislánya, aki 2 éves korától életének nagyobb hányadát a mi otthonunkban töltötte, az én „anyai” felügyeletem alatt. Nagyobbik fiammal kapcsolatban kezdetektől nehézségeket éltünk meg. Hiába tartottam magam a nevelési elveimhez, nem azt az eredményt hozták, amit vártam. Csalódott voltam, magamat hibáztattam. Egy ideig hittem a családomnak és a barátaimnak, hogy Milán csak egy eleven gyerek, de legbelül, a bugyraimban éreztem, hogy ez több, mint rosszcsontság. Kihasználtam a világháló adta lehetőségeket (hála Tim Berners-Lee-nek, az internet feltalálójának, nélküle soha nem tartanék itt!), hosszas keresgélés után sikerült csak rábukkannom arra a központra, ami a legtöbbet segítette Milán fejlesztését. Itt ugyanis beigazolódott a megérzésem, Milán ADHD-s, azaz figyelemzavarral kísért hiperaktív. Az intézményben kapott tanácsok hatására rengeteget tanultam erről a jelenségről és Milkó „hiányosságai” is erőteljes fejlődésnek indultak. Az elmúlt évek során sorra kerestek meg hasonló cipőben járó barátok, ismerősök és azoknak az ismerősei, és rádöbbentem, hogy hiába vannak nevelési tanácsadások, magánintézmények, a szülők nem tudják hova forduljanak és mitévők legyenek. Ezért hoztam létre ezt az oldalt. Azért, hogy választ adjak arra a sok-sok kérdésre, ami a nehezen kezelhető gyerekek szüleiben rendre felmerül. Azért, hogy a családok konkrét tanácsokat kapjanak a problémás helyzetekre, és azért, hogy segíthessek.

Íme a mi történetünk:

Az én kis „áramfejlesztőm” és egyben „energiavámpírom” Milán, aki idén (2015-ben) tölti a 13. életévét, 4 éves korában szakember diagnosztizálta nála az ADHD-t, azaz a figyelemzavarral kísért hiperaktivitást. (Ez a megnevezés egyet jelent a FIMOTA és indigó gyerek megnevezéssel is). Nem csak figyelem – , hanem beszédészlelési – és beszédmegértési zavart állapítottak meg nála valamint motorikus zavart, amely probléma a nagymozgásokban jelentkezett. (Beszédmegértési – és észlelési problémája nem csak annak a gyermeknek lehet, aki logopédiai segítségre szorul, Milán másfél évesen már gyönyörűen beszélt és a mai napig gazdag szókinccsel, beszédhiba nélkül társalog.)

Történetünk a terhességemnél kezdődik, ami nem volt zökkenőmentes. Veszélyezetetett terhesként az első trimesztert végig feküdtem, a további időszakot pedig aktívan, de szinte munka nélkül töltöttem. A 37. hét végén sűrű fájások miatt megindították a szülést – ezt követően azonban minden fájdalmam elmúlt, ami arra enged következtetést, hogy csak jóslófájásokról volt szó, és várhattunk volna a burokrepesztéssel – majd 13 óra vajúdás után, vákumos segítséggel – tolófájások nélkül – jött világra az én kis bébim. A kórházban Milán besárgult, kék fénykezelést kapott, születésétől számítva a tizedik napon hagyhattuk el a kórházat – még kicsit ázsiai színekben pompázva.

Milán első két hete csodálatosan telt el, sosem értettem, miért erről az időszakról regélnek nehézségekről. Egész nap aludt-evett, aludt-evett. Két hónapos kora körül kezdtem nehézségeket érezni, ekkor Milkó egyáltalán nem volt hajlandó aludni napközben, ezért napi kétszer jártam órákig tartó sétára, ha esett, ha fújt. Nagyon élénk, kifejezetten hangos baba volt, a csecsemők sírásától egészen eltérő ordítást tudott produkálni – amit a gyermekorvos is megjegyzett. Két hónapos korától nem engedett magától két méternél távolabbra, amint elléptem tőle, olyan erőteljes sírásba kezdett, hogy alig kapott levegőt. Próbáltam szoktatni őt, egyre hosszabb időkre (percekre gondolok) magára hagyni a járókában, míg a szükségleteimet elvégzem, vagy felrakom főni a levest, de nem ment. Következetességem és kitartásom kudarcba fulladt: zseniális zsarnok fennhatósága alatt éltem a mindennapokat. Ennél fogva mindenhova, pisilni, fürödni, főzni, teregetni, vittem magammal Milkót. Tudom, hogy most azt gondolod, de hát minden baba ilyen! Ez nem nem így van. Természetesen nem minden „akaratos” csecsemő lesz hiperaktív, de ritkán hallok olyan , később nehezen kezelhető lurkóról, aki csecsemőkorban csendes és elfogadó magatartást tanúsított volna. Számomra ez az időszak nagyon nehéz volt, úgy éreztem, ki vagyok zsigerelve. Ha eleget tettem Milán akaratának, azért nem éreztem jól magam, ha pedig következetes lépéseket tettem, és nem volt eredménye, azért.

Közben izgatottan vártam Milán mozgásfejlődésének mozzanatait, de hiába, meg se moccant. Ekkor döntöttem el, hogy elviszem egy képességfejlesztő központba, ahol a mozgáson kívül sok más hatékony fejlesztést is kapott gyógypedagógus és az én közreműködésemmel. Itt még nem volt tudomásom róla, hogy ez szükséges Milán fejlődéséhez, szimplán csak anyai megérzésből, gondoskodásból hordtam „játszani”. Hét hónapot kellett várnom, míg a hasáról a hátára fordult, és fél évet, míg a felállástól az elindulásig megtette az első lépéseket. A mászás teljesen kimaradt, amiről csak utólag, évek múltán tudtam meg, hogy igen fontos az idegrendszer érettségének kialakulásában. Milán mozgásfejlődéséről tájékoztattam a gyermekorvost, de legyintve elbagatellizálta. Ne hagyd! Lehet, hogy minden gyerek különböző gyorsasággal fejlődik, nyilván ebben a genetikának óriási szerepe van, de ha egy kicsit is elbizonytalanodsz (én hiszek a megérzésekben), akkor tornáztasd őt, vagy esetleg vidd szakemberhez! Rosszat nem teszel vele.

Mire Milán másfél évesen elindult (gőzerővel, meg nem állva!), tőmondatokban beszélt, ismerte a betűket, megnevezte az összes munkagépet és állatot, gyümölcsöt és a körülötte lévő tárgyakat. Iszonyú gyors iramban fejlődött a tudása, amin igencsak meg voltam lepődve, hiszem tudtommal, a betűk iránt is csak a nagyobb óvodások kezdenek érdeklődni. De ez csak egy érdekesség volt a sok közül. Három évesen 100-as számkörben számolt, 5 éves korára szinte egyedül megtanult írni és olvasni, és mire 7 évesen iskolába került, gyököt vont.

Az ezt megelőző óvodai időszakban magatartásával nagy gondok voltak. Egy percre sem tudott nyugton maradni, egyfolytában futkározott, kiabált, és sorozatosan az ellenkezőjét tette, mint amit kértem tőle. Az óvodában előzmény nélkül bántalmazta a társait, csúnyán beszélt, piszkálódott – nem volt képes úgy elmenni a társai mellett, hogy ne érintse meg őket. Mindeközben ha szólítottam, nem figyelt rám és sokszor hatást sem tudtam rá gyakorolni. Azt láttam, hogy az utasításaimat nem akarja vagy tudja követni. Nagyon bántott a dolog, mert nem értettem mivel állok szemben. Minden alkalommal azt állapítottam meg, hogy otthon nyugodt körülményeket biztosítunk, nem hall obszcén szavakat, nem lát erőszakot sem élőben sem a tévében (nem szeretem a tévét), illetve minden érzelmi, értelmi és fizikai igénye ki volt elégítve. Nem mellékes viszont, hogy három éves korában elváltam az édesapjától, rá egy évre összeköltöztünk az új párommal, akinek akkor 2 éves kislánya révén Milkó szinte egyik percről a másikra kapott egy kistestvért. Nyilvánvaló, hogy a sok új helyzet nem javított a problémákon, érzelmi kitörések szőtték át a mindennapjainkat. Ekkorra már biztos voltam benne, hogy valami nem stimmel. A környezetem azonban nagyban befolyásolt, megnyugtattak, hogy „csak fiú”, abból is az eleven fajta. Egy ideig én is elhitettem magammal, de legbelül éreztem, hogy ez a válasz kevés. Lehet egy fiú eleven, érdeklődő, de Milán olyan tulajdonságokat is megtestesített, ami nekem nem fért bele az „eleven” szóba. Mivel sem pedagógus, sem ismerős nem tudott tanácsot adni, elmentem pszichológushoz. Megnézte Milánt játék közben, és azt a választ kaptam, hogy valóban nagyon provokatív, nyugtalan gyerek, de ő gyerekeket nem kezel, jöjjek én. Mondtam oké, csak segíthet. Fél évig jártam, de csak én beszéltem, sosem kaptam állásfoglalást, véleményt vagy tanácsot, és mivel változás sem volt a mindennapjainkban, ezért nem folytattam tovább az analizálást.

Ekkor kerestem rá a neten a következő szavakra: „figyelemzavar”, nyugtalanság”. Sok cikket olvastam a hiperaktivitásról, de én olyan oldalt kerestem, ahol segítséget kapok. Így jutottam el Dr. László Zsuzsa viselkedésterapeutához. Itt kaptam meg az első nyugtató szavakat, vagy legalábbis azt az érzést, hogy jó helyen járok, van remény. Fáradságos évek következtek, sok türelem, trükközés, fejlesztés, de még iskolás korára sem sikerült Milán viselkedését az átlagoshoz formálni annyira, hogy egy poroszos szemléletű állami iskolában tanulhasson. Tudtam, hogy a tudását a követelményekhez igazítanák (pl. könyv olvasás helyett betűk tanulására fordítsa az energiáját, függetlenül attól, hogy ezt már tudja) és magatartási, szocializációs problémái miatt esetleg eltanácsolnák. Nekilódultam olyan iskolát keresni, aminek a szemlélete nemcsak elfogadja őt, hanem fejleszti is az akkor 140-es IQ-ját. Így találtam rá a Montessori iskolára, ahol sok nehézséggel küzdő gyermek talál családias hangulatú „menedékre”. A tanár nénik szeretettel és elfogadással nevelik Milánt, és minden elismerésem az Övék, mert nem könnyű sem vele, sem a többi nebulóval. A harmadik osztályra Milánnal odáig jutottunk el a fejlődésben, ami NEKI IS köszönhető, hogy a délelőtti órákon egy helyben ült és figyelt, tanult. Előfordult, hogy megzavarta az órát, de a pedagógusok többnyire tudták kezelni, ha pedig nem, együttes erővel próbáltuk a problémát megoldani. Ebben az időszakban, ahogy delet ütött az óra, elszakadt nála a cérna. Valószínűleg elfáradt, nem fizikailag, hanem agyban. Az is elképzelhető, hogy a nagyszünet és ebédelés adta szabadság olyan kapukat nyitott meg nála, amelyeket az órai munka szigora közben nem enged(het)ett meg magának. Mivel ebben az időben Milkó viselkedése negatív irányban megváltozott, ezért a napköziben nem vett részt.

Otthon kevesebb volt körülötte az inger, ezek a magatartásbeli problémák nem, vagy csak kisebb mértékben jelentkeztek nála otthoni környezetben. Az iskolán kívül, amennyiben kettesben voltam vele, szófogadó volt, együttműködő, közlékeny, még csendes is. Mikor azonban belépett valaki a szféránkba, magatartása megváltozott, zizegős, provokatív lett. Negyedik osztályra ez megváltozott, reggel 8-tól délután 4 óráig kiegyensúlyozott lett a napja az iskolában. Előfordultak rosszul megoldott konfliktus helyzetek, de a magatartása 2012-ben már volt 4-es is, majd mire 12 éves lett (bár közben iskolát váltottunk), Milán magatartása kiegyensúlyozottan JÓ lett, amit a pedagógusok is megfelelő érdemjeggyel díjaztak. Ez, azóta változó, most, hogy egy ideje kamasz korba lépett, 3-as és 4-es között libikókázik. Viszont, kb. tíz esztendő alatt – az egyedi nevelési programnak köszönhetően –  Milán megtanult „leállni”. Felismeri magában, hogy épp akkor nem a jó úton jár. Mai napig konkrét stratégiát alkalmazunk: következetesség, szabályok, és apró trükkök – emellett tej – és cukormentes, valamint amennyire csak lehet méreganyag mentes étrendet folytatunk.

Ha szeretnéd Te is megváltoztatni a hétköznapokat, könnyebben, boldogabban átélni azokat, akkor kukkants be az oldalam többi menüpontjába!